Omega - A harag útvesztője (spin-off)

 

Egy erőteljes suhintást követően, az utolsó állva maradt gazember is holtan csuklott össze Omega előtt. Hiába a modern fegyverzet és a számbeli fölény, a bandának esélye sem volt a csuklyással szemben. A kopár talajon mozdulatlan testek feküdtek szerte-széjjel. „Ők sem bántanak már senkit és semmit” – nyugtázta elégedetten magában, miközben letörölte a vörös emberi vért a kardjáról.

A hangos puskaropogást és kiáltozást a felszálló por gyengéd suhogása váltotta fel, miközben a falu lakói lassan  előmerészkedtek a kunyhóikból. Óvatosan, félelemmel az arcukon léptek a poros térre, ahol szörnyű látvány fogadta őket, mégsem olyan reakciót váltott ki belőlük, mint az ember elsőre gondolná. Hatalmas kurjantássokkal, örömtáncot járva rohamozták meg a géppuskás alakok földi maradványait, miközben hálás és alázatos pillantásokat vetettek a kardos idegenre.

– Jól vagy? Nem sérültél meg? – hallatszott ekkor Jane aggódó hangja, aki óvatosan Omega poros vállára tette a kezét. A fekete bőrkabáton jól látszottak a puskagolyók okozta szakadásnyomok.

– Kutya bajom – felelte Omega a nő felé fordítva a fejét, majd a fehér álarca mögött elmosolyodott. – Remélem, most már nekik sem lesz gondjuk – bólintott a tetemek felett törzsi táncot járó őslakosokra.

– A szívem szakad meg, amiért… ilyen borzasztó ára van a szabadságnak. Évek óta küzdök ezeknek az afrikai bennszülötteknek a megmentéséért – folytatta Jane, s közben hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet – …de mindig csak azt a választ kapom, hogy segélyszervezet ide vagy oda, a gerillákkal nem tudnak mit kezdeni. Van nagyobb gond is ebben az országban, mint néhány falusi nő elrablása és megerőszakolása...

Jane nem tudta befejezni a mondatot, mert hálálkodó asszonyok hada vette körül. Ölelgetve, simogatva táncba hívták, miközben egymás szavába vágva köszönték meg neki azt, amit értük tett. Omegához azonban nem mertek egy lépésnél közelebb menni a törzs tagjai, a tetőtől-talpig feketébe öltözött, fedett arcú alak láthatóan félelmet keltett bennük. Bár az ő érdeme volt felszabadításuk, elképesztő képességeit, ha nem is ördöginek, de legalábbis nem eviláginak gondolták.

Még ha tudták volna, mennyire igazuk van…

Omega elégedetten figyelte Janet és a köré sereglett bennszülötteket, mígnem a tekintete megakadt egy magában ácsorgó kisgyereken. A tíz év körüli fiú meredten állt a kunyhójuk ajtajában. Tekintete a faluját sanyargató katonák sírhalmára fókuszált, teste alig láthatóan remegett. A csuklyás egy pillanat alatt elveszett azokban a hatalmas barna szemekben, pontosan tudta, mit érez most a fiú. Úgy hívják: elégtétel.