...Majd kiugrottam a bőrömből, gondolván „ezt nekem találták ki”. Megírtam a novellámat, és postán elküldtem a megadott címre. Izgatottan vártam az eredményhirdetést és díjkiosztót, melynek a helyi közösségi ház adott otthont.

  Nagyjából ötven ember várakozott izgatottan az aulában, köztük három tucat velem egykorú gyerek. Amikor elkezdték felolvasni a nyertesek nevét, egyre csalódottabb arcokat láttam magam körül. Én viszont nem izgultam. Biztos voltam benne, hogy a legvégén az én nevemet fogják nyertesként kimondani.

    Ám nem így lett, és abban a pillanatban lefagytam. Nem akartam elhinni, hogy a novellámat nem díjazták. Mikor az emberek elkezdtek hazafelé szállingózni, odaléptem a zsűri asztalához, majd miután bemutatkoztam, megkértem a középen helyet foglaló középkorú nőt, hogy nézze meg nekem legyen szíves, hanyadik helyen végeztem. Ő mosolyogva teljesítette a kérésem, de hiába kereste a nevem a névsorban, nem találta.     A novellám, amiben annyira bíztam, be sem érkezett a pályázatra.

  Dühös voltam és végtelenül csalódott. Haragudtam mindenre és mindenkire. Innentől kezdve nem jöttek többé a fantasztikus történetek, amik ha jöttek is volna, már kedvem sem volt megírni őket.

  Teltek-múltak az évek. Tanultam, dolgoztam, világot láttam, és közben lett egy csodálatos családom. Huszonöt év telt el így, amikor mintegy varázsütésre, ismét jönni kezdtek a történetek. Minden egyes nap, más és más, izgalmasabbnál izgalmasabb kalandok fogalmazódtak meg bennem, mígnem két évvel ezelőtt rászántam magam, hogy végre megírom őket.

Így született meg az Omega trilógia, melynek első kötete, a:

Végső erő…